John M. Neale, Hymns for the East­ern Church, 1862 (Art Thou Wea­ry, Art Thou Lan­guid?). An­na Pi­ros­ka Will­iams, 1977 ().

Hen­ry W. Bak­er, 1868 (🔊 pdf nwc).

Egy észak-angliai lelkész, James A. Watson a következő történetet írta le ezzel az énekkel kapcsolatban: Gyakran elmentem meglátogatni egy nőtestvért, aki felnőttként jutott hitre. Hallotta a kegyelemből, hit által való megigazulás evangéliumát, a magáévá tette, és hittel telt, kiegyensúlyozott hívő emberré vált. Sajnos egy komoly betegség következtében ágynak esett, de mindig áldást jelentett, ha elmentem hozzá meglátogatni. Egyszer a következőket mesélte el. Előző este, miután az esti nővér otthagyta az éjszakára, felhő árnyékolta be lelkét. Nagyon elhagyatottnak érezte magát, mintha még Isten is megfeledkezett volna róla. Minden olyan sötéten és ijesztően tornyosult előtte, és félt a hosszú, magányos éjszakától. Ez az érzés nagyon szokatlan és rendkívüli volt számára, és nem tudta, mi lehet az oka. Ekkor, a késő esti csendben egészen váratlanul kopogó lépések zaját hallotta a köves járdán. Egy munkás közeledett, aki a gyárban szokásos facipőt hordta. Valószínűleg egy elhúzódott esti összejövetelről tartott hazafelé, mert hirtelen rázendített egy énekre, még mielőtt a házhoz ért volna, ahol a beteg asszony virrasztott. Fennhangon énekelt, nyilvánvaló örömmel: Fáradt vagy és megterhelve, ellankadt szíved? Jézushoz jöjj, nála nyugalmad megleled! A facipős angyal lassan távolodott, de még mindig teli torokból és szíve mélyéről énekelt: és szavai eljutottak a beteg asszony szíve mélyére is: Nála nyugalmad megleled. Újra Isten karjaiba vetette magát. A felhő felszakadozott. Béke és nyugalom töltötte be szívét, és kétségeskedése teljesen elmúlt.